Helló Anya!

Történetmesélős nap ez. Tegnap megvolt a Made in Hungária utolsó előadása. Torta. Pezsgő. Ivás. Sírás. Sokáig ölelgettem Vivit, no meg a Pirit. Vivinek 30 év. Sok. Sok élmény, sok barát. Azt mondta: Ide mindig hazajött. 30 év. Sírtunk. Ült az ölemben, verte a fejemet, ahogy régen is tette volt mindig. Borral, sörrel, pálinkával a fejében. Sírtunk. Öleltem. Vert. Öleltem.

Más. Svédország. Szeptemberben elmegyek tíz napra a svédországi magyarokhoz játszani, verset mondani. Meghívtak. Két árajánlatot tettem, egy "főiskolás", és egy "profi" projekt. Az utóbbit fogadták el. Sugónak kivittem volna, de a ma este után fel sem merül. Köszöntem ahogy megigértem, nem köszönt vissza. Hm. Többet fizetnek, többet keresek, nem kell atyáskodnom, meg hát egyébként is! Dodóék arra nem voltak képesek, hogy eljöjjenek a vizsgára! Azt hittem, hogy többek vagyunk. Nos, nos, nem. Nem vagyuk többek. Kevesebbek vagyunk.

Holnap verset mondok. Felkértek a "Királyi" rádióba. Engem. Győrben! Félek. Anya! Segíts! Három vers, három évszázad. Három Én. Három. Illetve. Már csak ketten vagyunk. Te és Én. A harmadik már elment. Megírtam, nem túl jól, de még írhatok róla szebben is! Gondolom. Bízok magamban. Remélem, hogy húsz év múlva már csak a szépet hordozom. Most még kikiabálnám magamból a mocskot is! Nem teszem. Úriember vagyok. Annak neveltél.

Vers:

ÖNZÉS

Nézz rám!

Akkor is, ha elfordulok!

Akkor is, ha nem vagyok jelen!

Nézz!

Ne ítélj!

Én már elítéltelek!

Anya! Hullok bele valami felfoghatatlanul mély, értelmezhetetlenül sötét valamibe, nincs kötél, nincs heveder ami itt tarthatna. Zuhanok. Megállíthatatlanul. Zuhanok.

Kisfiad