Helló Anya!

Bocsánat. Tudom. Nem jelentkeztem tíz napja. Nem tehetek róla. Lógtam a levegőben. Utazások, ivások, találkozások. Este alkalmatlanság. A "lent" fensége. -))) Megjelenhetnél néha, ha csak álmomban is, de rám ripakodhatnál. Ahogy szoktad, csendesen, nézve. Amire soha nem tudtam válaszolni, mert igazad volt. Most akkor a beszámoló:
Miksi Anna Kanna Hanna Johanna. Tizenhárom éves elmúlt. Pénteken, tíz nappal korábban hazabillegtem 7 sör után, az asszony buliban, én meg mondom, beszélgessünk. Nézett. Félt. Nem szoktunk beszélgetni. Nem szokásunk. Az első húsz perc a rettegésé. Azután oldódás. Élet, barátságok, iskola. Szerelem. A fijjjúk! Nevetés, de mögötte a nyíló csipájú kamasz szépsége. Ártatlansága. Jó volt. Azóta már kétszer is átölelt. Véletlenül.
Arra emlékszem, hogy nem akartam kispárnát vinni, meg takarót. Eszembe juthatott volna a két bőr fotel, meg az asztal, ami a színház raktárában porosodik, szúk zabálják, nála meg helye lett volna. Jó helye. Kiemelt.
Eszemben vannak a fiatalkori botlások, a menekülések a szülői fészekből. Éjszaka, követve a nővéremet, aki három évvel volt idősebb, nagylány, én meg csak úgy engedtem el, ha magával vonszol. Lopakodtunk. Soha nem tudom meg, apámék tudták-e zavaros, fülledt éjszakáinkat. Ha tudták is, nem reagáltak. Emlékszem, egyszer nagy party volt, a cselédszobában meg ott, aznap este, nálunk aludt Jüci néni. Napközben loptunk Anyánktól egy altatót, vitatkoztunk, meggyőztem Gabit, hogy elég egy fél is. Porrá őröltük a réz mozsárban, langyos tejbe kevertük, ott ültünk mellette amíg megitta. Egész este attól rettegtem, hogy meghal. Hajnal kettőkor mentünk haza, tíz percig hallgattam a szuszogását. Most is megvisel. A hajnali lopakodások! Végig kísérik egész életemet. Nálam csendesebben a legprofibb betörők sem tudnak beosonni. A vetkőzést is tíz decibel alá tudom vinni, függetlenül a söröktől, pálinkáktól. Ha megjött a reggel, és "késve" érkeztem, jöttek a hazugságok a reggelig nyitva tartó kocsmákról, Kszelről, Icéről. Anett soha nem hívta fel egyikőjüket sem. - Hogy kiabáltam, amikor nem ébresztett fel, mert velem akart aludni, csak egy kicsit, érezni a testem melegét. Hallgatni a horkolást, ami mellett képtelenség ugyan az álom, de számára az is fontos volt. Hogy kiabáltam! Mennyire nem értettem semmit. Mennyire nem! "Katalin csatlakozott a : "Nem értem, mit nem értesz a Nemben!" című csoporthoz." Én csak a nemet nem értem. Hm.

CÍM NÉLKÜLI



Mellkasom bal oldalán
nyomott hagyott
festett bronz hajad illata.

Látod!? Letargikus eufória. Ellenpontozás. Milyen ridegül, érzéketlenül koppannak a szavak egy korábbi bejegyzésben. " A gyermekeim sem töltik ki az űrt!" Ez nem igaz. Kitöltik. Velem, belőlem vannak. Értem. Most is itt vannak, most is itt, vannak, fogják a kezem, vezetik a billentyűt. Ég az arcom, hogy kétségbe esésemben, "torokszorítóan", de mégis leírtam ezeket a szavakat. Enyéim. Vér a véremből, három vérkör. Egybe fonódva a tudattal, a lélekkel. Velem.

EGY MESE




Egyszer volt, hol nem volt,
élt egyszer az Amazonas
erdejében egy férfi, a felesége
és egy lány. A férfinak három
családja volt, egy kihűlt házassága, a lánynak,
nos a lánynak meg szüksége.
Élték hétköznapi, nyitott, mégis rejtett életüket.
Történt aztán, hogy a tűz körül ülve
a férfi elámult.
Ámult, ámult és meg se moccant.
Odahajolt hozzá a felesége:
"Mi a baj drágám?!"
A férfi ámult tovább.
"Mi a baj szívem?!"
Semmi sem történt, a férfi nem reagált,
ámulás tovább.
Az asszony kétségbe esett,
segítséget remélve nézett körül,
a törzs tanácstalanul hümmögött.
A nő nézett, féltette jól működő
rügy-gyűjtögető, bogyó-szedegető életét.
No meg a három meztelenjét.
A férfi ült, ámult mozdulatlanul.
Lassan leégett a törzsi tűz.
A népek hümmögtek.
Váratlanul odalépett, elé térdelt a fiatal,
üde, és az idősre, a mellkasára tette a kezét.
A férfi ámulata elmúlt.
Ránézett az asszonyra, majd a lányra.
Azután eldőlt.
Feküdt az oldalán.
Némán.
Két nő, egy múlt és egy lehetőség.
Egy.
A lehetőség választhatatlansága.
Ámulatba révedt ismét.
Azóta kősziklává meredten fekszik,
és várja a döntés képességét.
Kőben.
Ámulatban.

Hallod Anya!? Cseh Tamás: Horváthország. Szól. "Lemegy gyufáért, azt mondta nekem..." Lement. Elment. Zöldben. Nem takaróban, de zöldben. Meg papucsban. El. Nagy szemek. Fekete, mély, mint egy tányér akkora. Nagy. Néz. Nézek. Köszönök, ahogy ígértem. Köszönök. Köszön. El. Tudod, a bal oldalamon hordok egy Parkert, ami nem az enyém. Kifolyatja magából, kiönti magából a festéket. A feketét. Befesti mindenem. Visszaadnám, ha tehetném. Nem az enyém. Semmiképpen sem az enyém. Nem. Adhassam oda, kérlek. Kérlek. kérlek
Más. Punk-világ. Színes világ. Ezt azért még megosztom. Kilyukasztottam a harisnyáját, mondván, egy likkal több-kevesebb, mit se számít. Sokat nevettünk. Punk-világ. Még smárolt egy jót a barátnőjével, csak a fotó kedvéért. Benne van a telefonomban. Szépek. Nők. Még soha nem ültem ilyen közel egy, számomra értelmezhetetlen akcióhoz. Amikor elváltunk, adott két puszit. Megtöröltem az arcom.
Anya. Búcsúzom. Jó volt egy kis időt együtt tölteni, emlékek, altatók, kilógások. Ja, azt tudod hogy Gabi, amikor összefirkáltam a Piramis poszterét, hozzám vágta a kenyérszelőt?! A fejem mellett rezgett az ajtófélfában! Bocsi! Tudom, nem szabad árulkodni, no de azért! Még most is kikérem magamnak!

Francois Villon:

ZÁRÓBALLADA

- című versének felhasználásával,
kényem és kedvem szerint-

Öreg-Mixer blogját itt lezárja.
Jöjjetek el, ha temetik,
És lélekharang zeng utána.
Öltözzetek piros ruhába,
A szerelem mártírja volt.

S én nem hiszem, hogy hazudik,
A szeretője úgy kivágta,
Oly gonoszul!...Roussillonig
Nincs bokor, melynek karmos ága
Szert ne tett volna rongy-virágra.

Ez volt ő. Rongyokban érte a halála.
S mi több, utolsó perceit,
Még azt is Ámor vad fullánkja
Kínozta, marta, szúrta, vájta,
Mikor e földtől búcsúzott.

AJÁNLÁS:


Herceg, szép sólymok büszke párja,
Hogy mivel lépett meg, tudod?
Jó burgundit szívott magába:
A földtől borral búcsúzott!