Helló Anya!

Tök régen nem beszéltünk. Tizenöt éve, meg egy kicsi. Emlékszel, akkor, amikor a hat ágyas kórteremben, az elfekvőben fogtam a kezedet. Aztán meghaltál. Fogtam a kezedet. Sírás és miegymás. Sírás. Előtte még: mondtad, zavar, hogy nem tudsz olvasni. Bevittem a "Skarlát betűt" és felolvastam. Mint a Móricz regényben a vaknak. Halkan. Az öt ágy elhalkult, figyelt. Annál a csendnél nincs nagyobb csend. Vagy van, Mittudomén! Nem is fontos talán.
Rég nem beszéltünk. Azt se mondtad el, hogy hol vagy. Lent, vagy fent. Szerintem csak fent lehetsz, de mégis. Ha lent vagy, megírhatnád, hogy mennyire forró az az egész. De ez hülyeség. Biztos utad volt a mennybe. Tudom. Ha meg fent vagy, elküldhetnéd a "Manna" receptjét. Lenyúlnám a világot. Havaj, dizsi, meg miegymás!
Más. Tegnap véletlenül, de esküszöm hogy véletlenül köszöntem Neki. Tudom hogy haragudnál rám, mert bunkó vagyok, de ez nem bunkóság, értsd meg, ez menekülés. Probléma, amit nem tudok kezelni. Egy vers.

AZ ŐRÜLET HATÁRÁN III.



Sötét ágyamban ülök, ringatom magam,
fejemben részek, egészek: mind más, mégis ugyanaz.
Hunyt szemhéjam mögött pörgök színes halmazokban,
tántorgok le-föl,
parányi sor egy irdatlan eposzban,
miközben szikrázó magány gyötör.
Agyamban képed nyomán kitágul, majd bezárul a világ,
az értelem lassan és megállíthatatlanul fölzabálja önmagát.

ELSZAKADÁS


Fodros szoknyát álmodtam rád kedvesem.
Mézből, barackból, áfonyából.
Megperdülsz előttem a tavaszi fényben,
illatok, színek kavalkádja,
tündöklő boldogság a réten.
Nézlek, kacagok,
és távolodó alakod
visszafordíthatatlanságát
kőbe vésem.

IMA

Hosszú combú szeretők verjék el az éhem,
Bársony bőrük illata repítsen az éjen!



KÖZLEMÉNY

Visszavonhatatlanul
Elhatárolódok
Magamtól.

MEGÁLLAPÍTÁS


Szenvedéstörténetem értelmetlensége
Gyermekeim mosolyában is megtalálható.

Ti-ti-tá-ti-tá-ti-ti tá-ti-ti-ti-tá-ti
Ti-ti-ti-ti ti-ti-tá-ti ti ti-ti-tá-ti-tá.

Napnakindulás

08.51 Ébresztő. "Cseh Tamás: Csönded vagyok". Gomb. Szundi. 08.56 Ébresztő. Gomb. Szundi. 09.01 Ébresztő. Kikászálódás. Konyha. Gyerek egy szál se. Asszony se. Cigi. Piros. Rövid. Marlboro. Fürdő. Melegítő bekapcsol, tus indul. WC szerviz. Kis dolog. Nagy dolog. Csikk a csészébe. Húzás. Zubogó víz. 09.06 Pijama felső lepattan. Kád. Forró vízszurkák. Dallamok, foszlányok. Dünnyögés. Hümmögés. Szappanhab. Sűrű, krémes. Dove. Olive. Finom. Tejfehér. 09.09 Érdes törülköző. Kemény. Vörös bőr (a forró víz, meg az érdesség). 09.11 Meztelenség. Hideg járólap. Sziszegés. Szoba. Gatya, póló, zokni. Előszoba. Fogas. Nadrág, büdös, szakadt bőrmellény. 09.13 Konyha. Karóra. Cigi. Piros. Rövid. Előszoba. Átmeneti kabát. Camel. Tevesárga. 09.15 Bejárati ajtó. Kulcs. Zár. 09.16 Utca. 09.19 Színház. Porta. Köszönés. Lift. 09.21 Iroda. Köszönés. Fogas. Kabát le. Pzs. Orrfúvás. Fotel. Mobil töltőre. Gép bekapcsol. Jelszó.....és megszólal a telefon. Aznap először.

PRÁGA 2003

Károly híd.
Egy mobil kecsesen
csobban a habokban.
Kanabisz illat,
holland csoport
ideges, kérdő, félő
tekintete.

Károly híd.
Azon a nyáron
a mobillal együtt
elúsztattam fiatalságom
utolsó morzsáit is.

Károly híd.
A folyóban tükröződő,
széthulló arc.

Hm.

Böszme mélyről kellett felállnom, de tegnap este már jobban éreztem magam. Ez a hónap tíz évnek tűnik, de legalább "kaptam" végre a pofámra. Sok bennem a gőg. Azt hiszem. Molett alakom bizonyosan ludas, hogy ily' merészen hordom az arcom.
Más. Nyomot hagyni minden áron! Közhely ugyan, de ebben a korban felmerül bennem a tenni akarás. Megfogadtam, hogy a következő 4 évben Tadeusz Kantor tölti ki az Epilóg Kamara minden-napjait. Színház, film, performance. Méltatlanul keveset tud róla a szakma. Nem hiszem ugyan, hogy a közvetítő szerepe sok emberhez eljuttatja munkásságát, de ha csak egy ember is megismeri, tudom, hogy tovább adja az infót.

Zirrag!

Zikalla!
Ke harre ulhó tenne!
Kitalla!
He rugga zunmó derme!
Idorha!

Verke-kelle!


A harag címet adtam a versnek, még az egy hónap szenvedéstörténetből kifolyólag. Én szeretem.

Tizenöt éve halt meg az anyám. A temetés óta nem voltam a sírjánál. Nővérem, felségem sokszor kiabált velem, miért nem "kapálom" a sírt. Képtelen vagyok. Gyújtsak gyertyát! Mondják. Semmi kedvem. Anya elment. Itt volt, elment. Nézem a gyerekeimet. Fel sem fogják, mi az hogy "Nagyi"! Egy öt évvel ezelőtti vers:


Születésnapomra?


38 éves lettem Én.
Anyám megszült, Apám fölnevelt.
Aztán meghalt.
De előtte még az anyám.
Maradtam árván, itt, a semmi közepén.
Nemzettem hármat, azok szólítanak.
Ha nem Ők, akkor Én.
Figyelnek Rám, és Én figyelem Őket.
Nevelek, és Neveltetek. Általuk.
A Nejem.
Na Ő már nincs.
Elment.
Itt hagyott.
Vette a kalapot.
Az ok az enyém, és a fájdalom is.
38 éves lettem én.
J. A. után szabadon.
6 évvel vagyok több, mint Ő.
Hm.
Nem szeretem a vonatokat.
Nem ugráluk rajtuk, mint Latinovits és Rutkay.
Nem fekszem alájuk, mint az áldott emlékezetű.
38 éves lettem. És?! Akkor mi van?!
Mi a fene történt?!
Elmúlt egy év.
Erre sem koccintunk pezsgővel, a tűzijáték elmarad, és a fonnyadt
virsli is gyomron kívül marad.
38 éves lettem Én.
Meglepetés?
Fenét!
Költemény?
Fenét!
Csak egy sírvers a javából.


Elment. Elmentek. Gyertya nincs.
Élet van, vagy nincs.
43 évesen keresek valamit, ami tovább vihet. Egy combnyaktörés, mellette ápolók, egy tüdőgyulladás, szintén ápolgatók, egy vizsgafilm, szereplőhegyek, egy feleség, aki kitartott mellettem. Vagy nem.
Élnék ó-görögül. Meztelenül kiabálnám, ha valami fontos vóna.
No és a nők.
Simogatnám az összeset, mint sajátomat.
Karvajsaláta.
Ccccc. Hm.
Sokat hümmögök mostanában.
Szeretek hümmögni.
Talányos.
Vagy nem.
Hm.