Tizenöt éve halt meg az anyám. A temetés óta nem voltam a sírjánál. Nővérem, felségem sokszor kiabált velem, miért nem "kapálom" a sírt. Képtelen vagyok. Gyújtsak gyertyát! Mondják. Semmi kedvem. Anya elment. Itt volt, elment. Nézem a gyerekeimet. Fel sem fogják, mi az hogy "Nagyi"! Egy öt évvel ezelőtti vers:


Születésnapomra?


38 éves lettem Én.
Anyám megszült, Apám fölnevelt.
Aztán meghalt.
De előtte még az anyám.
Maradtam árván, itt, a semmi közepén.
Nemzettem hármat, azok szólítanak.
Ha nem Ők, akkor Én.
Figyelnek Rám, és Én figyelem Őket.
Nevelek, és Neveltetek. Általuk.
A Nejem.
Na Ő már nincs.
Elment.
Itt hagyott.
Vette a kalapot.
Az ok az enyém, és a fájdalom is.
38 éves lettem én.
J. A. után szabadon.
6 évvel vagyok több, mint Ő.
Hm.
Nem szeretem a vonatokat.
Nem ugráluk rajtuk, mint Latinovits és Rutkay.
Nem fekszem alájuk, mint az áldott emlékezetű.
38 éves lettem. És?! Akkor mi van?!
Mi a fene történt?!
Elmúlt egy év.
Erre sem koccintunk pezsgővel, a tűzijáték elmarad, és a fonnyadt
virsli is gyomron kívül marad.
38 éves lettem Én.
Meglepetés?
Fenét!
Költemény?
Fenét!
Csak egy sírvers a javából.


Elment. Elmentek. Gyertya nincs.
Élet van, vagy nincs.
43 évesen keresek valamit, ami tovább vihet. Egy combnyaktörés, mellette ápolók, egy tüdőgyulladás, szintén ápolgatók, egy vizsgafilm, szereplőhegyek, egy feleség, aki kitartott mellettem. Vagy nem.
Élnék ó-görögül. Meztelenül kiabálnám, ha valami fontos vóna.
No és a nők.
Simogatnám az összeset, mint sajátomat.
Karvajsaláta.
Ccccc. Hm.
Sokat hümmögök mostanában.
Szeretek hümmögni.
Talányos.
Vagy nem.
Hm.