Helló Anya!

Tök régen nem beszéltünk. Tizenöt éve, meg egy kicsi. Emlékszel, akkor, amikor a hat ágyas kórteremben, az elfekvőben fogtam a kezedet. Aztán meghaltál. Fogtam a kezedet. Sírás és miegymás. Sírás. Előtte még: mondtad, zavar, hogy nem tudsz olvasni. Bevittem a "Skarlát betűt" és felolvastam. Mint a Móricz regényben a vaknak. Halkan. Az öt ágy elhalkult, figyelt. Annál a csendnél nincs nagyobb csend. Vagy van, Mittudomén! Nem is fontos talán.
Rég nem beszéltünk. Azt se mondtad el, hogy hol vagy. Lent, vagy fent. Szerintem csak fent lehetsz, de mégis. Ha lent vagy, megírhatnád, hogy mennyire forró az az egész. De ez hülyeség. Biztos utad volt a mennybe. Tudom. Ha meg fent vagy, elküldhetnéd a "Manna" receptjét. Lenyúlnám a világot. Havaj, dizsi, meg miegymás!
Más. Tegnap véletlenül, de esküszöm hogy véletlenül köszöntem Neki. Tudom hogy haragudnál rám, mert bunkó vagyok, de ez nem bunkóság, értsd meg, ez menekülés. Probléma, amit nem tudok kezelni. Egy vers.

AZ ŐRÜLET HATÁRÁN III.



Sötét ágyamban ülök, ringatom magam,
fejemben részek, egészek: mind más, mégis ugyanaz.
Hunyt szemhéjam mögött pörgök színes halmazokban,
tántorgok le-föl,
parányi sor egy irdatlan eposzban,
miközben szikrázó magány gyötör.
Agyamban képed nyomán kitágul, majd bezárul a világ,
az értelem lassan és megállíthatatlanul fölzabálja önmagát.