Helló Anya!

Nem értem, miért nem érti! Hogy nem értheti!? Mit nem ért azon, hogy a semmit, a nem jelenlétet könnyebb elviselni, mint a köszönéssel igazolt, terhelt jelenlétet. Nem érti. Nem képes elfogadni, feldolgozni a tényt: szerettem.
És ha azt hiszi, hogy nem válik szilánkossá bennem minden, az agy, a szív, a nemi szerv, akkor téved! A nem visszaköszönésbe beleroskadok.
Amikor kimegy, köszön, hangosan köszönök vissza, csak éppen zárt a száj, zárt a test!
Anya! Hívd fel légyszíves! Magyarázd el neki! A számát úgyis tudod.
Más. Nem vagyok jól. Nem érzem jól magam attól a tudattól, hogy az exem, az exem, az exem és az exem is olvassa a blogot. Tehetnél valamit. Egy álombéli megjelenés, megnyugtatás jól jönne. Ne bántsam őket feleslegesen. Egy vers:

KAPU ÉS KERESZT



Megyek.
Mögöttem szagok, ízek, eldobált kotonok,
zsíros fülpiszkák.
Hátamra vettem elcseszett életem
tonnasúly cók-mókjait.
Lábamon Krisztus saruja,
herémet géz fedi,
fejemen kemény a kalap.
Csoszogok.

Orromban vörös a por,
torkomon legyek döglenek.
Zsákom szíja lerágja vállamról a húst,
dülöngve révedek.
Negyven nap előttem,
saruban, gézben, tökfödőben.
Úton.
Megváltást remélve.

Lejárom, ha beledöglök is!